A kantáták és oratóriumok a barokk korból származó énekelt zenei előadások, amelyek recitatív áriákat, kórusokat és duetteket tartalmaznak. Nem rendelkeznek színpadképpel, díszlettel, jelmezzel vagy cselekménnyel, ami megkülönbözteti őket az operától, amelynek történetét és színházi előadását teljesebbé teszik.

Bár a legragyogóbb és legemlékezetesebb oratóriumok és kantáták némelyike vallásos szövegeken alapult, legalább egy zenei forma kezdetben nem tartalmazott szakrális témákat.

Ebben a cikkben részletesen ismertetem a kantátát és az oratóriumot, és hogy miben különböznek egymástól.

A kantáta

A kantáta a rövidebb a kettő közül, és eredetileg világi produkció volt, majd főleg vallásos ének és zene, végül pedig olyan forma, amely mindkét módon értelmezhető.

A kantáták 20 perces vagy annál rövidebb művek, amelyekben szólisták, kórus vagy énekkar és zenekar szerepel. Ezek sokkal rövidebb művek, mint az operák vagy oratóriumok.

A kantáta öt-kilenc tételből áll, amelyek egyetlen egyházi vagy világi történetet mesélnek el. Haydn pártfogója, Esterházy herceg számára komponált egy "Születésnapi kantátát". "Orphee Descending aux Enfers" - "Orpheus alászáll az alvilágba" - Charpentier egyik kedvenc klasszikus témája volt, és három férfihangra komponált róla kantátát. Később ugyanerről a témáról egy kis operát is komponált.

A kantátát énekelték, nem gyártották

A kantáta története

A kantáta Rómában alakult ki, és onnan terjedt el Európa-szerte. Énekelték, de nem adták elő, mint az oratóriumot, de bármilyen témájú és tetszőleges számú hangú lehetett, egytől többig; például egy világi, kétszólamú kantáta romantikus témájú lehet, és egy férfi és egy nő szólamot használhatott.

A kantáta abban hasonlított az operához, hogy az áriákat recitatív részekkel vegyítette, és akár egy opera önálló jelenetének is tűnhetett. A kantáta egyházi zeneként is igen népszerű volt a német protestáns területeken, különösen a lutheránus egyházban.

Ezek az egyházi kantáták, amelyeket gyakran korálkantátáknak is neveznek, gyakran egy jól ismert himnuszon vagy korálon alapultak. A korál a kantáta során többször is szerepel, és a kórus a végén jellegzetes négyszólamú harmóniában énekli.

A XVII. század végén és a XVIII. század elején különösen nagy volt az igény a kantáták iránt a zeneszerzők részéről, akik közül sokan egyházi orgonisták is voltak, és ebben az időszakban nagyszámú kantáta született.

Georg Philipp Telemann (1686-1767) például a feltételezések szerint életében 1700 kantátát komponált, amelyek közül 1400 maradt fenn nyomtatott és kézzel írott példányban.

Telemann kivétel volt, de az ő produkciója tükrözi a lutheránus egyház szinte kielégíthetetlen vágyát a kantáták iránt a tizennyolcadik század első felében.

Telemann kantátái

Telemann számos kantátája akkor született, amikor a szász-eisenachi udvar zenei igazgatója volt, valamint Frankfurtban és Hamburgban.

Az olyan zeneszerzőknek, mint Telemann, e szerepek miatt rendszeresen új kantátaciklusokat kellett készíteniük az egyházi évhez, amelyeket később felelevenítettek és játszottak a későbbi alkalmakkor.

Az év heteire és más, templomi zenével megjelölt ünnepekre ezek a ciklusok legalább hatvan önálló darabot igényeltek. Telemanntól Eisenachban töltött ideje alatt elvárták, hogy kétévente elkészítsen egy kantáta- és egyházzenei ciklust a város templomai számára.

Frankfurt városa ragaszkodott ahhoz, hogy háromévente egy új ciklust dolgozzon ki. Hamburgban azonban, ahol a zeneszerző 1721-től 1767-ig élt, elvárták tőle, hogy minden vasárnapi istentiszteletre két kantátát, valamint egy zárókórust vagy áriát készítsen.

E megterhelő időbeosztás ellenére, amely a városi opera és kórusiskola vezetésével járó kötelezettségeket is magában foglalta, Telemann bebizonyította, hogy több mint alkalmas a szükséges zenei anyag előállítására.

Ez idő alatt 35 operát és más műveket is sikerült írnia a városi színház számára, valamint alkalmi zeneszerzői felkéréseket is elfogadott a hamburgi gazdagok és a Németország más részeiből érkező előkelőségek számára.

Telemann, aki mindig nyitott volt a tehetsége adta anyagi lehetőségekre, több kantátaciklusát is kiadhatta Hamburgban, ami akkoriban ritkaságnak számított.

A zeneszerző kantátáit széles körben játszották a német lutheránus templomokban, és a XVIII. század második felére a lutheránus egyházban a leggyakrabban énekelt művek közé tartoztak.

A kantáta az oratórium rövidebb változata.

Az oratórium

Az oratóriumot eredetileg templomban adták elő, és egy hosszú, összefüggő vallásos vagy áhítati szövegre készült.

Az oratóriumok gyorsan megtöltötték a világi és egyházi helyszíneket egyaránt latin - sőt angol - szövegekkel, amelyek 30-tól több mint 50 tételig terjedő, másfél-két órás vagy annál is hosszabb időtartamú zenét tartalmaztak.

A zeneszerzőket - vagy mecénásaikat, akik jellemzően fontos vallásos emberek voltak - Krisztus szenvedése és a karácsony vonzotta. Rendszeresen előadják az olyan oratóriumokat, mint Bach "Karácsonyi oratóriuma" és Händel "Messiása".

Az oratórium mennybemenetele

Az oratórium a templomon kívül előadott vallásos vokális zene egyik fajtájaként vált népszerűvé. Az elnevezés onnan ered, hogy a korai műveket Rómában az áhítatos társaságok számára emelt imaházakban adták elő.

Az oratórium ugyanúgy színházi jellegű, mint az opera, és nagyjából egy időben keletkezett az operával. 1600-ban Emilio de' Cavalieri Rappresentatione di Anima et di Corpo című műve sok szempontból egy oratórium és egy opera keresztezésének tűnik.

Az oratórium cselekménye általában vallásos, az opera cselekménye viszont nem az. Egy másik különbség a színészi játék hiánya. Az oratórium énekesei nem játsszák el a szerepüket a színpadon. Ezért ritkán használnak jelmezeket és színpadra állítást.

Ehelyett állva énekelnek a kórus többi tagjával együtt, miközben egy narrátor magyarázza a jelenetet. A nagyböjt idején az olasz városokban az oratóriumok kezdték átvenni az opera helyét.

Az oratóriumok vallásos témája megfelelőbbnek tűnt a bűnbánati időszakhoz, de a nézők továbbra is élvezhették az operához hasonló zenei formákat tartalmazó előadást.

Giacomo Carissimi (1605-1704), egy korai római oratórium-zeneszerző, jelentős szerepet játszott a műfaj jellegzetes vonásainak kialakításában.

Az operákhoz hasonlóan az oratóriumok is a recitativók, áriák és kórusok kombinációjával készültek, a recitativók az események elmesélésére szolgáltak, az áriák pedig a librettók alapjául szolgáló bibliai történetek különösen fontos aspektusait voltak hivatottak kiemelni.

Carissimi oratóriumaiban több volt a kórus, mint az opera, és ez igaz volt a műfajra, ahogyan az a XVII. század végén és a XVIII. század elején kialakult.

Az oratóriumok a korabeli Olaszországban népszerű zenei stílusokat használták, de ahogy ez a forma Franciaországba került, és olyan zeneszerzők, mint Marc-Antoine Charpentier (1643-1704) kezdték írni őket, a francia opera stílusjegyeit is beépítették.

Az oratórium a XVII. század végére Közép-Európa német nyelvű részein a nagyhéten és húsvétkor, valamint karácsonykor és más vallási ünnepeken előadott vallásos színdarabok régi hagyományaihoz csatlakozott.

Az oratórium a Szent Római Birodalom protestáns és katolikus területein egyaránt népszerű zenei műfajjá vált, és az észak-németországi lutheránus Hamburg volt az oratóriumok fő központja.

Az oratórium nagyon hasonlít az operához.

Kantáta vs. oratórium

A kantátát egyesek a madrigál megkerülhetetlen utódjának tekintik. Ez a reneszánsz korszakban nagyon népszerű világi vokális mű volt, és uralta a színpadot.

A barokk korszakba lépve a kantátának a többi vokális kompozíciós forma között kell megtalálnia a helyét.

Világi eredetük ellenére a kantáták gyorsan bekerültek az egyházi, különösen a lutheránus templomokba, és a német egyházi zenébe.

A kantáta egy egyszerű recitativó és ária szerkezetből, amely a korai operákig visszavezethető, a recitativók összefüggő sorozatává fejlődött, amelyet a népszerű "Da capo" ária követ.

A kantáta és az oratórium esetében döntő megkülönböztető jegy, hogy milyen erőre komponálták a művet. A kantáta kis létszámú mű, általában csak néhány énekest és kis hangszeres együttest igényel.

Ezeknek a műveknek nem volt színpadra állítása, nem volt operai pompa, csak egy szinte recitativószerű szövegmegzenésítés. Buxtehude és természetesen JS Bach művei talán a legjobb példák erre.

Ahogyan azt feltételezhetjük, JS Bach nem egyszerűen átvette a kantáta népszerű formáját, hanem továbbfejlesztette és új zenei magasságokba emelte.

Az egyik ilyen áttörést JS Bach kóruskantátái jelentették. Ezek a hosszabb művek egy választott himnusz nyitó strófáján alapuló, kifinomult fantáziakórussal kezdődtek. JS Bach ezt a kezdetet szembeállította a himnusz utolsó versszakával, amelyet lényegesen egyszerűbb stílusban komponált.

Számos elmélet létezik arra vonatkozóan, hogy miért tette ezt JS Bach, de a gyülekezet részvételének lehetősége lehetett a legvalószínűbb.

A kantáta a klasszikus kor előrehaladtával kiesett a népszerűségből, és már nem foglalkoztatta az aktív zeneszerzőket. Mozart, Mendelssohn, sőt Beethoven is írt kantátákat, de ezek sokkal nyitottabbak voltak a hangsúlyt és a formát illetően, és érezhetően világiasabb irányultságúak.

Később olyan brit zeneszerzők, mint Benjamin Britten, kantátákat írtak, példaként említve az irgalmas szamaritánus történetét Op. 69-es Cantata misericordium című művében (1963).

Nézzük az oratóriumot, a cikk címében említett második versenyzőt. A tudományos konszenzus az oratórium reneszánsz kori eredetét, valamint kevésbé ismert olasz zeneszerzőket, például Giovanni Francesco Anerio és Pietro Della Valle nevét részesíti előnyben.

Ezek és más itáliai zeneszerzők úgy tekintettek rájuk, mint akik elbeszélést és drámát egyaránt tartalmazó, a madrigálokhoz stilisztikailag hasonló egyházi dialógusokat készítettek.

A barokk korszak

Az oratórium a barokk korszakban egyre nagyobb teret nyert. Az előadásokat nyilvános termekben és színházakban kezdték tartani, ami a szakrális oratóriumtól a világi stílus felé való elmozdulást jelezte.

Jézus élete vagy más bibliai alakok és történetek továbbra is a zeneszerzők kedvelt oratóriumi anyagainak középpontjában álltak.

Ahogy az oratórium a barokk korszak utolsó szakaszába lépett, mind az olasz, mind a német zeneszerzők jelentős számban kezdtek ilyen műveket alkotni. Meglepő módon Anglia volt az egyik utolsó ország, amely felkarolta az oratóriumot.

Csak akkor kezdte Anglia értékelni az oratóriumot, amikor GF Händel, akire nagy hatással voltak olasz kortársai, olyan nagyszerű oratóriumokat komponált, mint a "Messiás", az "Izrael Egyiptomban" és a "Sámson". GF Händel oratóriumaiban az olasz komoly opera és a nagyon is angol dal szinte tökéletes házasságát alkotta meg.

A kantátát és az oratóriumot általában kórusban adják elő.

A klasszikus korszak

A klasszikus korszakban Joseph Haydn folytatta az oratóriumok készítését, GF Händel nyomdokain haladva.

Mind az "Évszakok", mind a "Teremtés" gyönyörű klasszikus oratórium. A kantátával ellentétben az oratórium a nyugati zenei világ fejlődésével egyre népszerűbb és sikeresebb lett.

Kevés zeneszerző folytatta a GF Handel által oly sok évvel korábban létrehozott eszmék példáját, mint például:

• Berlioz L'enfance du
• Mendelssohn Szent Pálja
• Stravinsky Oedipus Rex című műve
• Elgar: Gerontius álma

Az oratórium még a híres Bogár Paul McCartney figyelmét is felkeltette, akinek "Liverpool Oratorio" (1990) című művét a kritikusok elismeréssel fogadták. Az oratórium a kantátához hasonlóan énekes szólistákra, kórusra és zenekarra írt kompozíció.

A fő különbség az, hogy az oratórium sokkal nagyobb léptékű, mint a késő barokk vagy a klasszikus oratórium, amely akár két órán át is tarthat, és több recitativót és áriát tartalmazhat. A szerény kantáta ezzel szemben messze elmarad ettől.

Egyes oratóriumok partitúrájában olyan színpadi utasítások szerepelnek, amelyek egy kantátában nem, azonban úgy tűnik, hogy ezek a késő klasszikus korban kevésbé voltak elterjedtek. Hasonlóképpen, a szokásos himnuszok vagy imák helyett gyakran a kórusra bízták az elbeszélő részeket.

Mind az oratórium, mind a kantáta hasonló kezdetű és hasonló erőket használ fel, az oratórium azonban az előadók számát és az időt tekintve felülmúlja a kantátát.

A barokk korszak óta, amikor mindkét énekstílus nagy népszerűségre tett szert, mindkettőnek íródtak egyházi és világi változatai.

Az oratórium és a kantáta egyaránt teret vesztett a romantika korszakában, de az oratórium az utóbbi években szilárdan vezet a kantátával szemben.

Mindkét művészeti stílusnak számos példája létezik, mindegyiknek megvan a maga sajátos kínálata a hallgató számára. Íme egy táblázat, amely néhány különbséget tartalmaz a kantáta és az oratórium között.

Különbség a kantáta és az oratórium között

Mi a különbség az oratórium és a kantáta között?

Következtetés

• A kantáták az oratórium rövidebb változatai. 20-30 percig tartanak, míg az oratóriumok sokkal hosszabbak.
• Mindkettőt hangszerekkel, kórusban vagy szólóban adják elő. A kantáta és az oratórium esetében nincs jelmez vagy színpad.
• Az oratórium általában egy vallásos történetet mesél el, vagy szent témákat dolgoz fel, míg a kantáta általában történeti alapokon nyugszik.
• A kantáta Rómában alakult ki, és egész Európában elterjedt.

• Discord: Felismeri a játékot és különbséget tud tenni a játékok és a normál programok között? (Tényellenőrzés)